Negyven éves pályafutásom alatt nem csak a nebulók fejecskéit tömtem tudással, hanem más jellegű feladatokkal is megbízott a sors. Gyakorlatvezetőként különbséget kellett tennem a célterületek között.

1. Óvónői és pedagógia szakos szakközépiskolai hallgatók hospitálása
2. Gyógypedagógiai asszisztens képzés (OKJ) szakmai gyakorlat, és gyakorlati záróvizsga
3. Gyógypedagógiai, és szociális főiskolai hallgatók tanítási gyakorlata és zárótanítás

1. Csongrádon a Batsányi János Gimnáziumban a 80-as évek elejétől folyamatos volt az óvónőképzés, és később elindult a pedagógia szak is. A szakközépiskolák ontották a középfokon végzett óvónőket, és megalapozták azon diákok pedagógiai tudását, akik a pedagógus pálya valamelyik területén kívántak továbbtanulni. Gyógypedagógusi munkám során én is belekeveredtem ebbe a kerékbe, de már gyakorlatvezető pedagógusként. A hallgatók a rendszeres óvodai gyakorlat mellett betekintést nyertek a gyógypedagógia területére is. 
Célom és feladatom volt, hogy ezek a tizenévesek megismerkedjenek a "mássággal", és olyan szemlélettel, ami a későbbi életükben kihat az elfogadásra, az empátiakészségükre, az együttérzésre, az elhivatottságra. 
A hospitálást egy elméleti óra előzte meg. Ezen az órán fontosnak tartottam, hogy lelkileg felkészítsem őket arra, hogy milyen állapot milyen viselkedési jegyeket hordoz magával, hogy a csoportban milyen értelmi elmaradással küzdenek a gyerekek, egy szóval mire számítsanak a látogatásuk során. Emlékszem arra, amikor először lépték át a csoport küszöbét. Legtöbbjük arcára rá volt írva a bizonytalanság, a "Na most mi lesz?" érzés. Sok időt hagytam arra, hogy ismerkedjenek a gyerekekkel, merjenek közelíteni hozzájuk, játsszanak, beszélgessenek velük. Közben a gyerekekről egyenként elmondtam minden olyan információt, amire gyakorlatuk során szükségük volt. (Kiemeltem a diszkréció, a titoktartás fontosságát!) Lassan beszélgettek, játszottak egymással, nevetgéltek, látszott, hogy oldódott a hangulat. A gyakorlósok rájöttek arra, hogy ezek a gyerekek épp olyanok, mint ép kortársaik, épp úgy szeretnek játszani, énekelni, és érzelmileg kötődnek az emberekhez. Pár hét után azt vettem észre, hogy mindenkinek volt egy kis kedvence, akit ölbe vett, akit kényeztetett. Ekkor éreztem, hogy a hospitálások, függetlenül a gyakorlati teljesítményektől, elérték céljukat, hisz ezek a fiatalok biztosan nem esnek kétségbe, ha a pedagógus pályán maradva sérült, fogyatékkal élő gyerekekkel találkoznak. Mindent megtesznek majd fejlődésük érdekében.

2. A 90-es években a közoktatásban felröppent az integráció gondolata. Megvalósításához személyi feltételek biztosítása vált fontossá. Előtérbe került a gyógypedagógiai asszisztensek képzés. 

 Városunkban is volt egy vállalkozás, amely éveken keresztül képezte a gyógypedagógiai asszisztenseket. Engem kértek fel gyakorlatvezetőnek, és ezt a feladatot szívesen elvállaltam. (Ez időben volt olyan év, amikor nem ovis csoportban dolgoztam, hanem iskolai osztályban tanítottam)
A hallgatók minimum érettségivel kellett, hogy rendelkezzenek. A tanfolyam iránti indíttatásuk változó volt. Többen munkanélküliek voltak, és a munkaügyi központ támogatta a képzésüket. Volt, aki már gyermekek között dolgozott, és szeretett volna egy szakmai bizonyítványt szerezni. Többségüket kimondottan érdekelte a gyógypedagógia területe, és a sérült gyermekek nevelésében szerettek volna feladatot vállalni. Gyakorlatukban észre lehetett venni a különbséget.
Először ők is megismerkedtek a gyerekekkel, a tanulócsoporttal. Több alkalommal hospitáltak, megfigyelték a nevelési, tanítási módszereimet, a gyerekek képességeit, életkori sajátosságait. Jól átbeszéltünk mindent, mit miért csináltam, és milyen fontos az asszisztens munkája. Bevontam őket az órai munkába, feladatok segítésébe, ellenőrzésébe, egy egy gyerek munkájának támogatásába. Később szabadidős foglalkozások tervezését, levezetését kapták feladatul. Lelkesen készültek az általuk vezetett foglalkozásokra. Ezek a felnőtt emberek úgy izgultak, mint valamikor kis diák korukban. Természetesen értékelésem biztató, és segítő szándékú volt. A záró foglalkozást mindenki sikeresen végezte.

3. A főiskolai hallgatók az elméleti tudást már az iskolában megszerezték. Nálunk kellett szert tenniük azok gyakorlati alkalmazására. Ők már jól mozogtak a sérült gyerekek között, de terelgetni kellett őket, bátorítani, tanácsokkal ellátni. Zárótanításuk mindig sikerrel végződött, hisz alaposan felkészültek az óra minden mozzanatára.
A diplomás pedagógusok már céltudatosan kerültek erre a pályára. Az integráció bevezetése kapcsán minden iskolában kellett alkalmazni egy gyógypedagógust, aki ellátja a beintegrált, tanulásban akadályozott gyerekek oktatását. Több pedagógus azért végezte a gyógypedagógia szakot, hogy ha az osztályába integrált gyerek kerül, szakszerűen részt tudjon vállalni a nevelésében, oktatásában. Ezek a hallgatók céltudatosak, határozottak voltak. Ők már elméletben mindent megtanultak, gyakorlatban már tapasztaltak voltak, hisz mind  többségi iskolában dolgozott. A mi speciális szegregált osztályainkban kellett nekik rövid idő alatt tanítási tapasztalatot szerezni. A zárótanításokon mindannyian kiválóan szerepeltek.

Hogy miért is írtam ezt le Nektek? Mert ezeken a gyakorlatokon, hospitálásokon én is részt vettem tanulóként, hallgatóként. És amikor gyakorlatvezető lettem, tudtam, hogy mi a legfontosabb feladatom: elfogadtatni a másságot, megszerettetni ezt a pályát, és ezekben a fiatalokban elmélyíteni az empátiát.