Farsangolás a szülőkkel

A fejlesztő óvoda megszervezése, működése kapcsán, fontosnak tartom, hogy a szülőkkel való kapcsolatomról írjak. Eddigi pedagógusi, gyógypedagógusi pályám során nagyon sok gyermekkel, szülőkkel, és családokkal hozott össze az élet, sokféle sorssal ismerkedhettem meg.

Míg óvónő voltam, fiatalon gyakran nekem kellett tanáccsal ellátni a gyakorló szülőket. Nagyon nehéz feladat volt számomra, mivel szakmai gyakorlatom, tapasztalatom alig volt, és saját családdal sem rendelkeztem. Így sokszor a tanultakat idéztem fel, és nem ritkán a női „józan eszemre” hagyatkoztam. Igyekeztem a szülőkkel bizalmi kapcsolatot kialakítani. A „bizalom” azt jelentette, hogy merjünk megnyílni egymásnak, beszélgessünk őszintén a gyerekről, a gyerekkel kapcsolatos problémákról, azok megoldásairól, és kölcsönösen tiszteljük egymást. Ezekkel a szülőkkel a mai napig megmaradt a jó kapcsolatom.

A másság elfogadása a szülők részéről

Minden ember arra vágyik, hogy egyszer legyenek szép, egészséges, okos gyermekei, akikre büszkék lehetnek. Elérkezik a babavárás, és a születéskor, vagy az után jelentkezik, vagy kiderül valami probléma, rendellenesség, betegség, ami talán kihat az egész család további életére. Ilyenkor óriási megrázkódtatás éri a szülőket. Miért pont mi? Hogyan tovább? Mi lesz velünk? Mit tegyünk? - ezek a kérdések fogalmazódnak meg bennük. Ugyan ez a helyzet, amikor néhány év múlva (a gyermek 2-3-4 éves korában) derülnek ki problémák. Jobb esetben optimisták a szülők (mindkét szülő), nehezen, de elfogadják gyermekük másságát, és alaposan tanulmányozzák a lehetőségeket, mit tegyenek, merre menjenek, hogyan segítsék csöpp gyermeküket.

Van olyan család, ahol az egyik szülő nem tud megbirkózni a helyzettel, a fogyatékosság, másság tényével. Ez a szülő (gyakran az édesapa) magas követelményeket támaszt sérült gyermeke elé, ami által sorozatos kudarc éri gyermekét, és egyre több viselkedési probléma lép fel nála. Másik eshetőség, hogy ez a szülő kilép a család életéből, megfutamodik a feladatok, felelősség elől. Így a másik szülőre sokkal több teher nehezedik. Egyedül kell megbirkóznia mindennel.

Sok olyan gyerekkel találkoztam a gyógypedagógiai iskolában, akiket (különféle okok miatt) nem a szüleik neveltek. Volt közöttük olyan is, akit a mássága miatt adták be szülei állami gondozásba. Ebben az esetben egyik szülő sem fogadta el problémás, vagy épp beteg gyermekét.

Sok szülői hozzáállást lehetne még írni, de ezek a legáltalánosabbak.

A szülők, mint legtöbb ember, fenntartással fogadták a speciális óvodát, iskolát. Megbélyegzettnek érezték magukat, úgy gondolták, stigmatizáltak lettek, mert az Ő gyermeküknek MÁS intézményben lesz a helyük. Mindenkivel nagyon nehéz volt elfogadtatni ezt a helyzetet, de egy idő után, amikor a szülők látták az előrehaladást, a gyermekük fejlődését, akkor már beletörődtek, és elismerték munkánkat.

Amikor a gyógypedagógia területére kerültem, még nagyobb, és nehezebb feladatom volt a szülőkkel, családokkal a megfelelő kapcsolat kiépítése. Első fontos lépés volt, hogy tanulmányozzam a szakértői véleményeket, az orvosi leleteket, zárójelentéseket, hogy megismerjem a gyermek addigi élettörténetét, képességeit, problémás területeit. Nekem is megrázó volt egy-egy élet, élettörténet, de mindig az lebegett előttem, hogy mit tegyek, hogyan kezdjek a kisgyerek fejlesztéséhez, neveléséhez. A családlátogatásnak nagyon fontos szerepet tulajdonítottam. Otthon minden gyerek másképp viselkedik. A szülőkkel őszintén (tapintatosan), nyugodt körülmények között lehetett beszélgetni. A legtöbb szülő ilyenkor megnyílt, elpanaszolták, gyakran elsírták gyermekükkel kapcsolatos bajaikat. Volt, mikor együtt sírtunk sorsukon. Az óvodába érkezéskor reggelente egy kicsit több időt szenteltem a szülőknek. Megbeszéltük milyen a gyermek lelkiállapota, hogy aludt, mit evett, mi volt az új dolog, amit otthon végzett, stb. Ez idő alatt a gyerekek játszottak a csoportban a dajka és a gyógypedagógiai asszisztens felügyelete alatt. Munkatársaimmal mindig megbeszéltük, délután hogyan tájékoztassák a szülőket. A csoport rendezvényeinek zömét nyilvánossá tettük a szülők számára, hogy minél több közös élményben legyen részük gyermekükkel.

A szülői értekezletek is inkább szülők általi bensőséges beszélgetésekké alakultak. Mindenkinek volt valami kérdése, problémája, és őszintén elmondták egymás előtt, mert tudták, hogy talán a megbeszélés más szülőnek is hasznos lehet. Gyakran kellett gyermeket valamilyen szakemberhez irányítani (pl. nevelési tanácsadó, később pedagógiai szakszolgálat, gyermek-neurológia, pszichiátria stb.) Ilyen esetekben a szülők elfogadták az érveimet, a tanácsomat, mert tudták, hogy tényleg fenn áll a probléma, amit meg kell oldani.

A karácsonyt is a szülőkkel ünnepeltük

A családok gyakran magukra maradnak sérült gyermekük problémáival, nincs, aki meghallgatná őket, aki segítené, egyengetné útjukat.  Korai fejlesztő kolleganőmmel szükségesnek tartottuk egy közösség megszervezését azoknak a családoknak, akik problémás, sérült gyermeket nevelnek. A kezdeményezésünk által született meg a GyOLCs Egyesület (GyermekOltalmazó Családok Egyesülete 1995-ben), aminek tagságát az említett szülők, családok alkották. Mi több gyógypedagógus kolleganőmmel tiszteletbeli tagként segítettük az egyesültet munkáját.  Közös családi rendezvényeket szerveztünk (Közös karácsonyt, hétvégi családi napot, farsangot, születésnapokat), így a családok megtapasztalhatták azt, hogy egy sérült gyerekkel is ki lehet mozdulni, ki lehet kapcsolódni úgy, hogy mindenki jól érzi magát, és nem kell szégyenkezniük a gyermek reakciói, viselkedése miatt.  A családi hétvégéken (természetesen a saját családjaink is jelen voltak) az apukák bográcsban ebédet főztek, az anyukák jót beszélgettek, mi pedagógusok pedig játszó délelőttöt szerveztünk a gyerekek számára. Hetente délutánonként a helyi Kisegítő Iskolában a mai nevén „játszóházat” szerveztünk a képzéskötelezett (súlyos értelmi fogyatékos) gyerekek részére. Oda is szülővel érkeztek a gyerekek, és őket is bevontuk a játéktevékenységekbe.

A szülői összefogás erőt adott édesanyának, édesapának, segítették egymást tanácsokkal, biztatták egymást jó szóval. Mi pedagógusok megmutattuk az utat, az irányt, és később a háttérben maradtunk. Az egyesület, azóta is jól működik.

Következő bejegyzés:

http://martigyogypedagogus.blog.hu/2018/07/11/nehany_eves_kiruccanas_a_szocialis_szferaba