Először is elnézést kérek minden olvasótól, aki követi a bejegyzéseimet, a hosszú elmaradásom miatt.
Bevallom eddig mozgalmas, és boldog évem volt. Sokat utaztam, kirándultam, örültem a családommal, a barátokkal, színesítettem a nyugdíjas időszakomat. 

Ismét ősz lett, és a gondolataim ismét a tanítás körül kattognak. A gyermekeim távol élnek. Sajnos a távolság miatt a látogatásaink ritkábbak, mint ahogy én szeretném (igaz, én azt szeretném, ha bármikor becsöngethetnének, hogy "anya, tudnál segíteni.......?). De szerencsére a technika lehetővé teszi a napi kapcsolattartást. Tehát az unokáim is távol vannak. Így a gyermekek iránt érzett hiány még nagyobb, erősebb, mint gondoltam.
Van egy kis fiú, aki belopta a szívembe magát, mint "pót-unoka". Időnként kellemes, boldog órákat töltünk együtt, beszélgetünk komoly, és vicces dolgokról, játszunk, és alkotunk valami kedvünkre valót. De én még többet szeretnék!
Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha ismét tanítanék. Szeretném még? Vagy bírnám még fizikailag, lelkileg? Igen, szeretném! Nagyon szeretném! Fizikailag biztosan nem lenne gondom, hisz elég mozgékony, pörgős vagyok, mint régebben is. Lelkileg pedig, ki vagyok éhezve arra, hogy a gyerekek közelében lehessek. Rájöttem, hogy ez az én életem, a gyerekek, a tanítás.
És már azon vettem észre magam, hogy fenn vagyok a Közigállás oldalán, és az álláshirdetéseket nézegetem. A régi munkahelyemen két gyógypedagógust is keresnek. Fellelkesültem, és bementem az iskolába. A munkavállalásommal kapcsolatos ügyintézés már folyamatban van, maximum 14 órát dolgozhatok. És ez nekem pont elég lenne arra, hogy ne terheljem túl magam, de továbbra is a sérült gyerekekkel foglalkozhatnék. Ezek mellett az otthoni teendőimet is könnyen el tudnám végezni. 

Az iskolában, szünetben a régi ovisaim (ma már másodikosok) csillogó szemmel, rögtön a nyakamba ugrottak. Ez volt a bizonyíték arra, hogy anno valamit jól csináltam. A szeretet egymás iránt nem múlik el évek után sem.