A Népdalkör fellépése a városi könyvtárban

 Már jó ideje dolgoztam gyógypedagógusként. Tanítottam alsó, majd felső tagozatban, évekig vezettem fejlesztő óvodai csoportot. Az iskolánk fennmaradása évről évre bizonytalan volt. Felröppent a hír az iskolánk bezárásáról, iskolabusz indításáról a szomszédos településre.  Elszomorodtunk, hogy a mi kis családias légkörű iskolánkkal mi lesz, ha bezárják, mi lesz a gyerekekkel, mi lesz velünk. Mi tanárok elgondolkodtunk, milyen lehetőségünk lehet. Városunkban ekkor építettek felnőtt értelmi fogyatékos emberek részére bentlakásos intézményt, és oda kerestek gyógypedagógusokat is. Elég korán érdeklődtem a munkahely iránt, és a beindítás előtt már részt vettem az előkészületi munkákban, a munkaköri leírások összeállításában, a foglalkoztatás megszervezésében. Nyár végén néhány kolléganőmmel búcsút mondtunk tanári pályánknak, és augusztusban már a fogyatékos otthonban kezdtünk dolgozni fejlesztő pedagógusként.

Egy egészen új területre csöppentem. Az otthon vezetője megbízott a foglalkoztató csoport vezetésével. A feladatom az volt, hogy 10-12 fejlesztő, foglalkoztató munkatárs munkáját koordináljam. Egy új intézmény beindítása nagyon nehéz feladat.  Nincsenek hagyományok, nincs kialakított szokásrendszer. Meg kellett ismerkednem a szociális törvény bizonyos részeivel, ami eddig távol állt tőlem. Új fogalmakat, elnevezéseket tanultam meg. Kollégáimmal ismertetnem kellett a törvények rájuk vonatkozó pontjait, a fejlesztések, a foglalkoztatás folyamatát, a dokumentációval kapcsolatos feladatokat.

Néha hullámok csaptak össze a fejem felett. Úgy éreztem, hogy nem tudok semmit, nem értek ehhez a munkához. De egy idő után minden letisztult. Mindennek meg volt az ideje, így minden egyre gördülékenyebben ment. Mindnyájunknak ismernünk kellett minden lakót, azok egyéni sajátosságait ahhoz, hogy boldoguljunk velük a fejlesztések alkalmával, tudjuk, milyen reakciókra számíthatunk (hisz főleg közép-, és súlyos értelmi fogyatékos felnőttekről volt szó). Nagyon furcsa volt számomra, hisz eddig csak gyerekekkel foglalkoztam, és értelmi fogyatékkal élő felnőttet legfeljebb csak messziről láttam. A felnőtt testben gyermeki lélek lakozott, legtöbbjüknél sok-sok szeretettel, és a későbbiekben főleg erre építettünk.

Sok variációt kipróbáltunk, mire kialakult a napi foglalkoztatás végleges formája. A lakók délelőtt szinten tartó foglalkozásokon vehettek részt. Kézműves műhelyeket indítottunk, ahol kiélhették kreativitásukat. A tornaszobában folyamatosan zajlott a mozgásfejlesztés. A jobb állapotú lakók terápiás munkában vehettek részt, amiért munkajutalom járt. Délutánonként szakköröket, szabadon választott szabadidős tevékenységeket szerveztünk.

A munkám nagy részét szervezéssel, dokumentációk készítésével, ellenőrzéssel, az adódó problémák orvoslásával töltöttem. Sokat ültem számítógép előtt, és hamarosan úgy éreztem, hiányérzetem van, a lakók között lenne a helyem. Egyre több időt töltöttem közöttük. Gyakran beszélgettem, játszottam velük, és felvállaltam az egyik csoport egyéni fejlesztő óráinak megtartását. Ismét tanárnak érezhettem magam, voltak sikerélményeim. Elvállaltam a délutáni népdalkör vezetését is. Sokan szerettek énekelni, így az éneklés mellett táncos produkciókat tanítottam be. Városunk lakói egy idő után, a rendezvényeken megszokták a fogyatékos emberek látványát, elfogadták, befogadták őket. Így volt, amikor városi rendezvényeken léptünk fel a népdalkörös műsorunkkal.

Az otthon szép és modern volt, de még sok mindenre szükség lett volna, hogy a munkánk gördülékenyebben menjen, és a lakók komfortérzete is kellemesebb legyen. Számítógépek, háztartási gépek, bútorok kellettek, rendezvényeket terveztünk, amihez pénz kellett. Elhatároztuk, hogy alapítványt hozunk létre. Egyik kolléganőmmel felkerestünk egy jogászt, és megbeszéltük a részleteket. Nagy utánajárásunkkal, és a szükséges dokumentumok beszerzésével 2010-ben megalakult a Csongrád Kisréti Otthonért Alapítvány, melynek kuratóriumi tagja lettem. Ezek után szponzorokat kerestünk, jótékonysági koncerteket, bálokat szerveztünk, melynek bevételét a lakók jobb életkörülményeire, szórakozására fordítottunk.

Legboldogabb akkor voltam, amikor a lakókat elvihettem 3-4 napos nyaralásra, kirándulásokra. Gyönyörű napokat töltöttünk a Balatonon, Siklóson, Gánton, Budapesten, rendszeresen jártunk a közeli élményfürdőkbe. Felszabadultak, vidámak voltunk mind együtt. A lakók nagyon hálásak voltak mindezért a gondoskodásért, hogy kiemeltük őket a hétköznapokból. 

Munkatársaim búcsúzóul egy kis fával leptek meg, ami azóta is kertem ékessége

 6 év után még is előjött bennem a tanítás, a gyerekek hiánya. Az irodai munka stresszes volt számomra, és szembesültem azzal, hogy nem nekem való "kis„- vezetőnek lenni. Az én helyem a gyerekek mellett van, az én igazi hivatásom a tanítás. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy álláshirdetéseket böngészgetek. Felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a régi iskolámban keresnek gyógypedagógust. (Az iskolát nem zárták azóta sem be) Megpályáztam az állást, és 2013 szeptemberében örömömre visszatértem régi helyemre, a gyógypedagógiai óvodai csoportba.

Nem bántam meg ezt a hat évet. Új területet ismerhettem meg, sokat tanultam, és sok jó, lelkiismeretes, és elhivatott kollégával dolgozhattam együtt. 

Következő bejegyzés: 

http://martigyogypedagogus.blog.hu/2018/07/11/visszateres_418