Csongrádi Kisegítő Iskola

8 éves óvónői pályafutásom idején nagy lendülettel, aktívan, sokoldalúan, a gyerekeknek, és a szülőknek megfelelni akarván végeztem nevelői feladataimat. Szerettem a munkám, minden reggel vidáman érkeztem az óvodába, mert tudtam, ismét egy új, élményekkel teli napot tölthetek a csoportommal.

Egyik barátnőm, aki akkoriban végzett a Bárczi Gusztáv gyógypedagógiai Főiskolán, a helyi kisegítő iskola tanára lett. Alsósokat tanított, és nagyon sokat mesélt a munkájáról. Gyakran mondogatta, hogy menjek át oda dolgozni, mert van felvétel, és hogy én olyan jó lennék ott tanárnak. Erre úgy reagáltam, mint sok más ember, aki információk nélkül valami "borzalmas dolognak" tartja ezt a területet: "Neeeem, én azt nem bírnám!" Sok évvel később jöttem rá arra, hogy a társadalomban ezért ekkora az ellenállás a fogyatékossággal, a mássággal szemben, mert ismeretlen terület, nem tudnak róla semmit az emberek. És ami ismeretlen, az biztos csak rossz lehet. 
Egyre többet foglalkoztatott a gondolat, mi lenne, ha elmennék tanítani a kisegítő iskolába. Egyszer csak erőt merítettem, és megkérdeztem a barátnőmet, hogy most van-e felvétel. A válasza igen volt, és már másnap mentem is az iskolába megbeszélésre. Közölték velem, hogy mivel óvónő vagyok, csak képesítés nélküli pedagógusnak tudnak alkalmazni, és csak napközis csoportban dolgozhatok. A fizetésem a gyógypedagógiai pótlékkal lesz több, így még ez is amellett szólt, hogy lépjek.

A következő szeptembert már a kisegítő iskola első osztályának napközis nevelőjeként kezdtem. 14 elsős értelmileg sérült lurkó (zömében állami gondozott fiúk), akik olyan elevenek voltak, mint egy zsák bolha. Nem akarták meghallani, amit mondtam nekik, nem figyeltek rám, szinte provokáltak, meddig bírom velük. Minden nap hullafáradtan tértem haza, alig bírtam kipihenni magam. Megfordult a fejemben az is, hogy egyáltalán jól döntöttem-e, hogy nem maradtam óvónő. Beigazolódott ez a mondás nálam: "Vagy megszoksz, vagy megszöksz" A gyerekek tovább provokáltak. Nehezen tudtam velük elkészíteni a házi feladatokat. Ha kiabáltam velük (mivel mindig hangosak voltak), még hangosabbak lettek. A mesét viszont nagyon szerették. Egyik délután suttogva mondtam nekik, hogy a tanulás után mesélek nekik. Néhány gyerek rám figyelt, a többi nem hallotta, mit mondtam a zajtól. Mikor megismételtem a mondandómat (szintén halkan), már többen figyeltek rám, és csendre intették azt, aki még mindig hangos volt. Tetszett nekik a mesés ötletem. Ez egy fordulópont volt közöttünk. Megvívtam a saját csatámat. Ők figyelték mit mondok, én pedig igyekeztem a kedvükbe járni. Ezek után már nyugodtabb lett a csoport, tanulás után sokat játszottunk az udvaron, beszélgettünk, sok mesét olvastam, és sokat furulyáztam kedvenc dalaikat.

Egy új kapu nyílt meg előttem új kihívásokkal.  Más korosztály, "más" gyerekek, más jellegű oktató-nevelő munka, más kollégák. Az óvodából áthelyezéssel jöttem el, és a kinevezésemben záradékként beírták: köteles 2 éven belül megkezdeni tanulmányait a gyógypedagógiai főiskolán. Újabb feladat számomra a tanulás, ami nélkülözhetetlen, ha ezen a pályán szeretnék maradni.

Következő bejegyzés:

http://martigyogypedagogus.blog.hu/2018/07/11/ovonobol_napkozis_nevelo