Becsengetés

Ez egy soron kívüli bejegyzés.

Szeptember másodika van. Holnap reggel minden iskolában becsengetnek, és elkezdődik egy új tanév. Ilyenkor a pedagógusok fellelkesedve, mindent előkészítve várják az izgatott gyerekeket, akik büszkék arra, hogy megint egy évfolyammal magasabban kezdik tanulmányaikat. Elkészültek a tanmenetek, a szemléltető eszközök, a tantermek készen állnak a gyerekek fogadására. A gyógypedagógiai óvodában is ugyan ez a helyzet. Az óvónénik mindent alaposan előkészítve, szeretettel várják a kicsiket, a szépen rendbe tett, kitakarított, felújított, és esztétikusan kidekorált csoportszobába. Érezhető a frissen meszelt fal, a tisztítószerek illata. Ez együtt csak ilyenkor érezhető. Egy jellegzetes szeptemberi illat.

Egy fura érzés fogott el. Az utóbbi napokban izgatott voltam. Nem tudtam miért, de valahogy, valamiért felpörögtem. Ma döbbentem rá, hogy a testem, a lelkem, mint eddig 40 évig mindig, felkészült a tanévkezdésre. Azután visszazökkentem a realitás talajára, mert az agyam figyelmeztetett, hogy nekem most nem ez a dolgom. Én most nyugdíjas vagyok, és az a dolgom, hogy ne foglalkozzak az iskolám dolgaival, ne készüljek a tanévkezdésre, ne pörgessem magam. Ambivalens érzések kerekedtek felül rajtam. Szomorú vagyok, mert hiányzik az iskolai miliő, a gyerekek csicsergése, a csillogó szempárok, a játék, a tanítás, a sok ölelés. És még is boldog vagyok, mert 40 év pedagógusi munkát tudhatok magam mögött, amit nagyon szerettem, és végig örömet okozott. Örülök a sikereimnek, az elért eredményeimnek. Boldog vagyok, hogy nem kell időre menni dolgozni, a családommal sokkal több időt tölthetek, és élhetek a szórakozásaimnak, olvashatok, kirándulhatok (akár tanítási időben is). 

Mind ezt én akartam, hogy így legyen. Az utóbbi években éreztem, hogy elfáradtam (ezen a kifejezésen sok munkatársam derülne, mert mindig lendületes voltam). Éreztem, hogy a türelmem sem a régi. Néha elgondolkodtam azon, hogy talán nem így, vagy úgy kellett volna reagálnom egyes szituációkra. A sok adminisztrációt mindig elkészítettem időre, precízen, ahogy kellett, de már sokszor tehernek éreztem. És ez mind jelzés volt számomra. Tudni kell megállni, és jól befejezni. És én ezt tettem. Éltem a lehetőséggel, és így szomorkásan is azt mondom, jól döntöttem.